…aztán egy szép napon bepattantunk apa ladájába, kizúztunk Bécsbe és megvettük a Game Boy-t. Benéztünk jópár üzletbe, majd talán az ötödik-hatodik boltnál becseréltük az 1190 oszták snidlinget a kis téglára. A doboz a kütyün kívül tartalmazott egy vagány piros-kék fülhallgatót, link kábelt, 4 db ceruza elemet és egy Tetris-t.

Ezutóbbit gondolom senkinek sem kell bemutatnom, hisz a maga idejében ez volt a gigantikus revolúció, a nagybetűs VIDEOJÁTÉK, ami tényleg mindenkinek, kicsiknek-nagyoknak szólt. Csak nekem nem. Nem arról van szó, elmünymörögtem vele, néha még órákon át is, de…  én kardot szerettem volna a kezembe és sárkány nemeziseket, űrhajókat lézerágyúkkal, megmentésre váró világokat és… ostort amivel gyertyákból lehet kicsapkodni a powerup-okat. Nem potyogó blokkokat, banyek!

Ennek ellenére a Tetris meghódította a környezetemet. Hirtelen azt vettem észre, hogy az osztályban mindenkinek a legjobb haverja lettem, de még olyan is volt, hogy anyám lecsapott az éppen pihenőidejét töltő Game Boy-ra és félrevonult pár órára Tetris-ezni. Pedig anyám és a videojátékok ősi ellenségek.

De van egy jelenet, amire a mai napig kristálytisztán emlékszem. Otthon lógtam valamelyik random délután, amikor egyszercsak csengettek. Kinyitottam a kis kukkolóablakot és ott állt egy osztálytársam, akivel annyira különösebben jóban sem voltunk akkortájt.

–          Helló .k, nem fogod kitalálni miért jöttem!

–          Hát… lehet hogy tényleg nem – mondtam kissé meglepetten – na, miért?

–          TETRISZ! – kiáltotta vigyorogva és felemelte a hüvelykujját.

–          Hát haver… nagyra becsülöm, hogy ilyen brutálisan őszinte vagy…

 

 

Szerencsére nem kellett éveket várnom, hogy megkapjam az első játékomat, ami természetesen NEM  a Castlevania volt, hanem a: David Crane’s The Rescue of Princess Blobette*; A Boy and his Blob. Igen, ez a címe. És hogy miért ez kötött ki nálam a csak „ostorosként” emlegetett Kastélyvánia helyett, amire minden idegszálammal vágytam? Hát… erről is a gonosz Nyinytenydó tehet. Ugyanis adtak a gép mellé egy kis brossúrát, amin már megjelent Game Boy játékokat reklámoztak – itt láttam egy screenshot-ot a DCTRoPBABahB-ról  (rövidítsünk) amin két lándzsás tag feszített egy trónteremben, meg volt még ott valami izé – nem láttam pontosan. Így amikor azt merészelte mondani a műszaki osztályos osztrák dude, hogy nincs ostoros játék (a mai napig nem tudom, apu hogy mutogatta el neki, hogy ostoros játékot keres a picifiának, de biztos vicces lehetett) akkor a kezembe akadt ez a doboz és a hátulján beazonosítottam a brossúrán látott képet. Lándzsás cumó? Jöhet.

…aztán amikor otthon betoltam a gépbe a játékot akkor jött a döbbenet. Lándzsák, kardok, agresszív ellenfelek a kanyarban nem voltak, ellenben egy cellába zárt nagyorrú gyerek meg egy pattogó fehér kis trutyi nagyon is ott volt. MI A SEPRŰHEGYEZŐ VIRÁGNOÉMI EZ??? A fiút irányítottam, aki még ugrani sem tudott, cserébe nagyokat fütyülni már igen, aminek hatására követte az a bizarr paca. Valamint ha eldobtam valami fehér kis bogyót (ez a nagyorrú másik skillje), akkor a paca bekapta és átváltozott esernyővé. Ez csak valami beteg vicc lehet – gondoltam.

Persze abban az időben nem volt feleakkora túlkínálat sem mint mondjuk most, de ha volt is, a videojátékok irreálisan drágák voltak (a magyar pénztárcákhoz meg pláne) – így sokkal jobban megbecsültük azt, amink volt. Nem kötekedtünk, nem fikáztunk, örültünk hogy volt mivel játszani, ezért megpróbáltuk a középszerű alkotásokban is megtalálni a szépet.

       

      

Ez történt a DCTRoPBABahB-al is. Rájöttem, hogy Blob (így hívják a pacát) nem csak esernyővé tud átváltozni, hanem a különféle ízesítésű bogyók hatására különféle formákká. Például a citrom ízűtől kulccsá változik, ami kinyitja a cella ajtaját ; a mandarin trambulinná változtatja, amin bármekkora magasságba fel lehet pattogni, stb. Tulajdonképpen egy féligmeddig plaformer-kalandjátékot kaptam, csak még nem tudtam, mi az. 🙂

A cél, hogy átvergődve a csapdákon kiszabadítsuk Blob nőjét, aki merő véletlenségből szintén pont ebben a (tulajdonképpen teljesen üres) kastélyban raboskodik egy kalitkában. Hogy ki rakta oda és miért, nem derül ki, mint ahogy azt sem, mi mit vétettünk, hogy egy cellába bezárva indulunk el a szabadítóakció rögös útján.

A játékmenet egészen egyedi, ám eléggé kiforratlan is egyben. Például ha megtorpanunk egy szakadék szélén, az utánunk loholó Blob minden különösebb szívbaj nélkül lelök, de jóval idegesítőbb, hogy egyes próbatételek kimenetele a puszta szerencsén múlik. És bizony ha elfogy az öt darab életünk, akkor lehet elölről kezdeni.

Néhány évvel ezelőtt a Wayforward mesterei leporolták a „szériát” és készítettek egy reboot-ot belőle Wii-re „A Boy and his Blob” címen. Ezt már egy fokkal bátrabban tudom ajánlani ismerkedésre, mint a fent említett hosszúcíműt – ez utóbbit viszont szigorúan csak emulátorral, amin van „save state” funkció… 🙂

 

• Tweet