Mikor megszülettem (állítólag) a faterom a jövőm épülését szem előtt lebegtetve három dolgot vásárolt be. Egy lepukkant BMW Isetta-t, egy Mattel Intellivision-t és egy Commodore V(i)C20-at.

Bár mint utólag kiderült, az Isetta csak alibiből lett az enyém, (fater megúszott vele egy veszekedést) viszont mivel édesapámat már akkor se sikerült a kütyüknek bevonzaniuk a bűvmágneses terükbe, ezért azokat megörököltem.

 

 

Hogy miként lehetett hozzájutni akkor a vasfüggönyfasz rosszabbik oldalán tengődő országokban ezekhez a nyugati, imperialista (pfújj!) termékekhez nem olyan egyszerű sztori, mint hogy most teszem azt black friday-kor besétálsz a hozzád legközelebb eső szórakoztató elektronikai cikkeket forgalmazó boltba, és egy kisebb verekedést letudva máris tiéd a czucc féláron… Ezeket a gépeket konkrétan csempészték a bátrabb/bevállalósabb kamionosok, kevesek kiváltsága volt ilyen kütyüket birtokolni. Kár, hogy mire magaménak kezdhettem tudni az eszemet (és felébredt bennem a masinák iránti vonzalom) addigra már nem, hogy menők, de réges rég elavultak voltak.

 

Úgy rémlik, előbb találkoztam a C64-el, mint a saját ViC20-asommal. Anno Balatonfüreden, a Paksi Atomerőmű üdülőhelységébe jártam anyámmal valami tornára, és ott volt egy publik számtech terem, benne vagy 10db C64-el. Mikor látta anyám, hogy ez nekem alapvetően nagyon bejön, beemelte, hogy “Hohó, ilyenünk nekünk is van ám!” – és otthon hazaérve előkaparta a szekrény aljáról a ViC20-at.

 

 

Összerakást követően bekapcs, és már passogott is ránk a szép nagy kék kocka kurzor, mi meg vissza, hogy oké, most mi lesz? A gép mellé adtak egy kézikönyvet, talán szerencsére pont németül (anyám vágja) – arra emlékszem, hogy általa az alapvető primitív kódokat megfejtettük. Csináltam például két frame-ből álló animációt, ahogy az o-betűből, backslash-ekből meg valami téglalapból összerakott emberkém tornázik, meg persze haláli vicces volt (nem!) végtelen ciklusokba kiíratni, hogy ki a király.

 

Sajnos olyan igazi játékot nem sikerült soha szereznem rá, egyszer megpróbáltam a gépkönyv végében található 10 oldalas kódot bevinni, de reggeltől estig tartott és a végén le se futott, mert valahol (valószínűleg) elírtam valamit. Úgyhogy ki sem derült, hogy mi volt az, illetve hogy mi lett volna. (mire elmentettem volna kazettára, addigra jött valami fagyás vagy áramkimaradás, hellyeah, a sors kegyeltje vagyok)

 

 

Node sebaj, gondolhatnád, hisz ott az Intellivision! Bizony. Ki is bontottuk a szép dobozából a szép gépet. Tényleg szép gép volt, fa(imitáció) berakással az oldalán, igényes munka benyomását keltette. Aztán megláttam a kontrollereket, amikre először azt hittem, hogy valami sci-fi telefonok, de hamar rájöttem, hogy szimplán csak a világ legszerencsétlenebbül megalkotott irányítójáról van szó. (úgy, hogy még nem ismertem a többit! ha!)

 

Egyetlenegy játék lapult a dobozban: Chess, azaz sakk. Sose szerettem igazán sakkozni… De természetesen, mivel ez volt, más meg nem volt, így sakkoztam. Maga a kód nem lehetett túl acélos, mert arra emlékszem, hogy sikerült többször is újradefiniálnom a sakk játékszabályait… Valamint az „audioélmény” inkább ijesztő volt, mint szórakoztató, és mivel az egész nem volt igazán szórakoztató, hamar a dobozában végezte a gép.
 

 
Szóval hiába voltam úgymond “kiváltságos” helyzetben a nyolcvanas évek vége felé, a kettőből kettő igencsak mellé ment. Később megpróbáltunk egy haverral C64 játékokat elindítani a ViC20-on, de a Turbo ABC főcímdalánál tovább nem jutottunk. Valamint hiába hirdette az Intellivision doboza, hogy ilyen meg olyan fasza játékok vannak még rá, (a Chess-en kívül, ha-ha) mire a vasfüggöny leomlott már mindenki NES-ekkel, MegaDrive-okkal, GameBoy-okkal rohangált. Ha valakinek megemlítettem az Intellivision nevet, csak bambán passogott rám, mint a ViC20 kurzora a Ready után…

 

 

• Tweet