…aztán egy este meglátogattam keresztanyámékat. Mivel keresztapám német származású, igen gyakran jártak hozzá régi germán ismerősök, rokonok. Az idősebb olvasók még talán emlékeznek, hogy a Balaton parti üdülők kedvelt célpontjai voltak a kelet és nyugatnémeteknek – mivel akkor még egy szép nagy fal erősen megnehezítette a két részre szakadt családok/barátok összeborulását, ezért külsős (third party, ha-ha) helyszíneken bonyolítgatták az efféle eseményeket.
Aznap este valami nyugatnémet tagok voltak náluk, akik kedvesen érdeklődtek, hogy tulajdonképpen mi a fészkes fenével töltöm a nyomorúságos napjaimat, mire előrántottam az épp aktuális kedvenc kvarcjátékot a farzsebemből és mutattam, hogy ezzel-e. Erre rászóltak az ivadékukra, hogy mutassa már meg nekem, hogy miként űzik ezt a sportot náluk, aki erre egy Nintendo GAME BOY-t rántott elő a táskájából, meg vagy öt kis szürke izét. Rögtön láttam, hogy itt valami komolyabb dologról van szó.
– Sőne gúten ábendesszen nátürlihjá mittágvájling ábendmorning*
– Hogyne Jürgen, tehát ez egy olyan kvarcjáték, amiben lehet cserélgetni a játékokat, remek, told csak ide a kis kacsómba mentennyomban!
(*vagy valami hasonló)
Én ennyi volt. Odaadta, nekem meg leesett az állacskám. Aznap este már nem játszhatott vele szegény, mert az ujjacskáim kissé rágyógyultak a gombokra. Öt játékot pakolt ki a jürgi, mégpedig: Tetris, Tennis, Amazing Spiderman, TMNT2 és Castlevania Adventures. Ezutóbbi varázsolt el talán leginkább. A kvarcjátékokban látott statikus terek hirtelen dinamikus, scrollozó pályákká változtak, az ad-hoc megjelenő buktatók helyett cselekvő ellenfelek jöttek és a karakterem is olyan mozgásszabadsággal lett felruházva, mint amilyet egyik kvarcjáték sem tudott. A főszereplő egy ostorral felszerelkezve vágott neki a pályáknak és gyertyákból csapkodta ki magának a mindenféle powerupokat! Wow, micsoda setting! És a zene! Zenéje volt, ráadásul egész jó! A mai napig megvan a fejemben a dallam.
Mielőtt még azért úgy tűnne, a világ egyik legjobb játékáról lenne szó, sajnos azért mégsem. Nem is olyan rég beszereztem és végigjátszottam, de a mechanika és a pályák közel sem öregedtek olyan jól, mint mondjuk a folytatása, a Belmont’s Revenge (erről majd később) esetében. A játékmenet elég döcögős, sokszor inkább a szerencsénken múlik , hogy egyes platformokon át tudunk-e ugrani vagy a szakadékban végezzük. A boss-ok is elég fantáziátlanok – persze gyerekként nem jutottam el odáig, örültem, ha az első pálya felét sikerült teljesítenem. 🙂
(a játékot egyébként remasterelték Konamiék, Wii-n jelent meg Castlevania: The Adventure ReBirth címen, sajnos még nem próbáltam)
Arra emlékszem, hogy késő este értem haza, csillogó szemekkel. Már nem tudom, hogy hajtottak el keresztanyámék, valószínűleg az elemek merültek le. Drága édesapámnak nem kellettek komoly pszichilógiai szkillek ahhoz, hogy levegye: itt bizony a kicsi fia komoly szerelembe esett, és hogy egy ilyen kütyüre szüksége lesz. Amíg élek, hálás leszek neki ezért. 🙂
Hozzá-
szólás