Nem tudom, hogy vártam-e valaha annyira valamit, mint az apum által karácsonyra beígért Castlevania-t. Továbbra sem tudom elképzelni, hogyan tolmácsolta az osztrákoknak, hogy ostorral csapkodó játékot szeretne venni, de valamikor a tél elején odasúgta, hogy “megvan!” – és ettől borzasztó izgatott lettem. Viszont akkoriban még elég komolyan vettük a “karácsonyi ajándék karácsonyig embargós” szabályt, így nagy unszolásomra csak a gépkönyvet kaphattam meg előbb. Mondanom sem kell, azzal keltem és feküdtem. Próbáltam lerajzolgatni a benne szereplő koncept artokat. Sose voltam jó rajzoló, így megkértem jó rajzolókat, hogy rajzolják le helyettem. Őrületes lázban égtem.
Aztán nagy nehezen elérkezett a karácsony és belevethettem magam a kalandba. Az első pillanatban viszont csalódás ért: ez nem az az ostoros játék volt, amit annó a német srác gépén játszottam. Határozottan ilyen volt, de nem AZ. Ettől függetlenül nem voltam egy percig sem bánatos, már böktem is a start-ra.
És itt most egy pillanatra visszautazunk az időben a jelenbe és levonjuk a konklúziót: MEKKORA szerencse, hogy nem a lomha, nehezen irányítható szerencsejáték első részt kaptam meg, hanem a szinte tökéletesre polírozott, izgalmas másodikat! Lehet, hogy ha az előbbivel kezdem volna, és agybajt kaptam volna tőle úton útfélen, akkor sosem lett volna belőlem a videojátékok megszállott rajongója. Ellenben a Belmont’s Revenge minden téren remekel: a négy kastély, ami első körben meghódításra vár, mindegyike a lehetőségekhez képest első osztályú kidolgozást kapott. Rock castle igazi rusztikus, barlangszerű erőd, Crystal castle csillog-villog, Cloud castle-ben tényleg a felhők közé mászol és Plant castle-ben minden organikus, olyan mint egy elhagyatott vár, amit visszavett a természet. Mozog a levegő! Ezek a mesterek tömény párát varázsoltak a levegőbe, és mindehhez nem volt szükségük a szürke 50 árnyalatára… elég volt nekik négy is.
[Intermezzó: Tudom, kicsit elfogult vagyok és amiket látok ebben a játékban, azokat jószerivel “belelátom”, egy 7 éves gyermek szemével, akinek szárnyal a fantáziája. Ráadásul a kilencvenes évek elejéről beszélünk, ahol a képzelőerő alapkövetelmény volt a videojátékok teljeskörű élvezetéhez. 🙂 …nade visszatérve:]
A helyszíneken kívül a karakterek is igen komoly odafigyeléssel lettek megalkotva. A bossok igazi nehézfiúk, némelyik igen komoly fejfájást okozott mire legyűrtem –igaz, tapasztalt játékosként lehet ez is másként élném meg. Ami viszont még mindig briliáns és képtelen öregedni, az a soundtrack. Egy GameBoy-on, aminek a hangchipje kemény négy biten dolgozik nem nagyon lehet különféle hatásvadász zörejekkel sumákolni: igazán fasza, markáns dallamok kellenek, ha ezek nincsenek, akkor semmit sem ér az egész. Ezt szerencsére Funauchi-san kompózer úr is tudta jól. (vicces amúgy, hogy egyszer véletlenül beleszaladtam az utolsó pálya zenéjébe egy impresszionista művekből szemezgető válogatás lemezen… ezekszerint nem csak eredeti score található a kártyán 🙂 )
A Castlevania sorozat életműve igen gazdag, viszont érdekes módon sem a későbbi metroid-os, backtrackelős részek, sem a 3D-be átültetett inkarnációk nem működtek úgy nálam, mint a korai, lineáris vámpírvadászatok. A Belmont’s Revenge pedig életem egyik NAGY JÁTÉKA, a játék amit talán a legjobban vártam valaha és minden várakozásomon felül teljesített. Kár, hogy a Konami manapság hanyagolja a szériát, volt hogy azt álmodtam, hogy többedmagammal elkészítjük a remake-jét…
Hozzá-
szólás